X. Bejegyzés

Az örök apa emléke

"Az élet hosszú vagy rövid,
mit számít, öröklét ha vár;
lent búcsuzunk, de fent megint
találkozunk, hol nincs halál." (Emily Bronte)

Remegő kézzel emelte fel a nem rég vett kristálypoharát. Ajkai közé vette a hideg üveget, ami a levegő kapkodása miatt bepárásodott. A pohárra tapasztotta száját és lassú mozdulattal megdűtötte azt, ami kellemesen hűsítette kiszáradt torkát. Majd elemelte és az ölébe tette. Nézte a maradék vizet. Máskor biztos kiitta volna, de most képtelen volt. 

A vele szemben ülő idős nő lassan felállt, miközben elengedett egy nagy sóhajt. Odasétált hozzá, a vállára tette kezét. Nagyon forró volt a bőre, mégis remegett.
- Minden rendben lesz. - mondta halkan. Bizonyára jó indulatból, de ő akkor csak közhelynek érezte. Így nem válaszolt rá, csak lassan bólintott. Nem érezte, hogy egyszer majd jobb lenne. Túl nagy fájdalom ez ahhoz, hogy egyszer csak úgy elmúljon.

Kopogtak az ajtón. Tudta, hogy meg kell történnie, de nem akarta. Az mellette álló nő az ajtóhoz sétált, majd kinyitotta.
Nem igazán fogta fel, hogy mit beszéltek, vagy talán nem is mondtak semmit. Nem tudta.
Bejött két férfi az ajtón, rá nézve bólintottak. Mondani szerettek volna valamit, de nem tették. Sokszor járhattak már ilyen környezetben, valószínűleg megszokták. A magasabbik férfi megfogta a koporsó elejét, ő pedig megrendült. Rájuk akart kiabálni, hogy azonnal tegyék le, de hiábavaló lett volna. Keservesen zokogásba kezdett, forgatta a fejét, miközben erősen  markolta a haját, mintha csak egy rossz álmot akarna kiverni a fejéből. Tudta, hogy ez megtörténik, de nem tudta elhinni. A másik férfi is megfogta a koporsó végét, ekkor hirtelen felugrott. Letessékelték, de nem ült le. Amikor a két ember felemelte a koporsót, olyan érzése volt, mintha valaki összeszorította volna a szívét. Elvesztette az egyensúlyát, erőtlennek érezte magát, így megtámaszkodott. Nem akart leülni, várt arra, hogy csoda történjen és a koporsó kinyíljon, de ő maga is tudta hiába.

A nap verőfényesen sütött, egy felhő sem volt az égen. Tökéletes idő volt. A parkban madarak csicseregtek a magas tölgy-és fenyőfákon. Ugyanazon a padon ült, mint egykor férjével fiatal korában. Arról beszélgettek, ha összeházasodnak és gyermekük lesz ellátogatnak ide vele. Később pedig összevesztek a neveken, de végül megcsókolták egymást és tovább sétáltak. Mintha látta volna kettőjüket maga előtt elmenni. Elmosolyodott a gondolatra. Olyan hirtelen lépett ki az életéből, olyan nagy űrt hagyott maga után.
- Min mosolyogsz, anyuci? - ült az ölébe kislánya.
- Eszembe jutott apukád, kicsim. - simította el a haját a szeméből.
- Szeretett volna engem, anya? -fordult édesanyjával szembe.
- Te lettél volna a mindene, sőt már akkor a mindene voltál, amikor a pocimba cseperedtél. - puszilta meg a homlokát.
- Tényleg? -mosolyodott el - Tudod anyuci, én is szerettem volna apát, ahogyan te. - ölelte át.
- Tudom, picim. Tudom. - eredtek el a könnyei.

Csicseregve repkedtek a madarak, mintha a nap sugaraival játszadoznának. Távolról minden olyan boldognak tűnt, pedig valójában minden olyan szomorú volt. Egy gyönyörű asszony, aki férje halálát magával hordozza élete végéig és egy szépséges kislány, aki sosem ismerheti meg tiszteletre- és szeretetreméltó édesapját. Szomorú történet az övéké, tele vággyal, hittel, gyásszal és bánattal.

A történet elhunyt unokatestvérem emlékére készült, aki mindig is szerette a gyerekeket, élettársát, de gyermekével sajnos nem tölthetett elég időt. Nyugodj békében!

Írta: Flora R. Grande