XIX. Bejegyzés

Az el nem mondott búcsúbeszéd

Avagy a beszéd, aminek írására sosem kértek fel



Kiskoromban, ha játszottam, akkor mindig gimnazistának képzeltem magam. A sok amerikai film miatt, annyira izgalmaznak tűnt a középiskola. Általános iskola nyolcadik osztályában pedig féltem. Nem akartam új környezetet. De, ez nem az akaratomon múlt. Félve léptem be első nap az új iskolámba. Emlékszem, mennyire kétségbeesett voltam. Amikor besétáltam a terembe, mindenki engem nézett. Odaültem ideiglenes helyemre és kezdetét vette az első gimnáziumi órám. Körbenéztem a teremben. Egy tarka hajpántos lány mosolygott rám először és egy mellette ülő kövér fiú. Én is elmosolyodtam. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez az életem egyik jelentős szakaszának kezdete. Az a szakasz, amelyről kiskoromban annyit álmodoztam. Kilencedikes évem végén azt mondta egyik ismerősöm, hogy nagyon sok minden fog még változni a végzős évemig. Emlékszem, hogy kinevettem és azt mondtam, hogy biztos minden ugyanígy marad. Nem volt igazam.
Minden gimnazista évem más volt, egyik sem volt ugyanolyan. Az osztályomat évről- évre megszoktam, s most mikor végig nézek rajtuk elmosolyodom. Mind olyan különlegesek. Talán, ezért volt a tanárok szerint is, annyira "más" a mi osztályunk, mint a többi. Nem voltam ott minden olyan eseményem, amin az osztályom is részt vett. Visszagondolva már bánom. Több emlékem lenne. Az órai poénok, a tanárok csúfnevei, az osztálykirándulások, a szünetek mind rátok emlékeztetnek. 
Nem hitten volna, hogy bármikor is ezt fogom mondani, de hiányozni fogtok. Még az a gusztustalan szag is, amit mindig magunkkal vonszoltunk.
A szalagavatón büszke voltam rátok és nem érdekelt, hogy korábban kivel milyen konfliktusom volt.
Ahogy teltek utolsó éveink napjai egyre jobban tudatosult bennem, hogy hamarosan itt a búcsú ideje. Mindenkit elkönyveltem magamban a legszebb vele kapcsolatos emlékemmel. 
Ahogyan a szalagavatón is énekeltük, menjetek akkor is előre, ha már nem kísér senki az utatokon! 
Szerenádkor, mikor elmentünk tanárainkhoz rájöttem, hogy mennyire hálás vagyok nekik. Nem csak a tananyagokat adták le, de megtanítottak a kitartásra is. Mikor elrontottunk valamit, addig nyagattak, amíg nem sikerült és nem miattuk, hanem miattunk. Erre is így utólag jöttem rá.
A fiatalabb diáktársaimnak, annyit mondanék, hogy élvezzétek ki a középiskolát, mert nagyon hamar elrepül az idő. Ne féljetek új kapcsolatok teremteni, megbocsájtani és megtanulni új dolgokat!
Egy dalszöveg részlettel szeretnék végleg elbúcsúzni tőletek:
"Ilyenek voltunk, vadak és jók,
Bűnösök közt is ártatlanok.
Ilyenek voltunk, és marad egy jel,
Amit itt hagyunk, ha indulni kell."

Flora R. Grande
2017.05.05.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

XXI. Bejegyzés

V. Bejegyzés

VII. Bejegyzés