IX. Bejegyzés

Jonathan- Az öltönyös gyilkos

Első rész: Kezdetek kezdete

Néhány éve rainbow_glittercat néven belekezdtem egy történetes blogba, aminek csak a prológusáig jutottam el. Igazából bánom, hiszen már régóta forgolódik a fejemben a történet. Mivel nem lenne időm egy új történetes blogra, így gondoltam leírom nektek néhány részben rövid novellákként. A történetet kriminek nevezném, mondhatni gyakorlás a könyvemre. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy egy elkapkodott lókakit fogtok most olvasni. Elárulom, hogy a történet végig Angliában fog játszódni. Egy kicsit visszatekerek az időgéppel, abba a korba, amiben Hasfelmetsző Jack tevékenykedett. A mi kis gyilkosunk 1888-1991 között gyilkolt kevés erkölccsel rendelkező hölgyeket, vagyis prostituáltakat. De, ha nem is rendelkeztek ismerettel vele kapcsolatban, akkor sem kell megijedni, hisz ő csak egy mellékszereplő. Na, nem húzom tovább a szót.
Remélem, elnyeri tetszéseteket. A következő részét hamarosan hozom.

 „Senkinek nincs joga ítélkezni a másik fölött. Az ember maga ítéli meg magát a tetteivel. Ha valaki elveszi a másik életét, főleg, ha ártatlanét, büntetésből ő is elveszti az élethez való jogát. A gyilkosság így lesz öngyilkossággá, a természet törvényei szerint. Nevezzék bár sorsnak, vagy Isten kezének, a rosszakat végül megítélik, olyan érzékfölötti, természetfölötti módon, amelyet a halandó nem érthet és soha nem is fog érteni. Az igazságtalanság azonban sohasem marad büntetlen, azon egyszerű tény miatt, hogy minden ember meghal. És gyakran úgy halunk meg, ahogyan éltünk.” (Dan Schmidt)

London, 1888.06.16.

Amikor az utcai lámpák kigyúltak, akkor vettem tudomásul, hogy mennyi is az idő. Tudtam, hogy a szüleim nagyon el fognak náspángolni, amiért ilyen sokáig kimaradtam. Futásnak eredtem, mikor már majdnem hazaértem egy ismeretlen bácsinak ütköztem. Fel kellett néznem rá, hogy bocsánatot tudjak tőle kérni. A szüleim mindig, arra tanítottak, ha rosszat teszünk és bocsánatot kérünk, akkor illik a másik szemébe nézni. Roppant ijesztő arca volt a bácsinak. Összevonta szemöldökét és úgy figyelt engem.

- Ne, tessék rám haragudni! Bocsánatot kérek a bácsitól! - dadogtam. Elmosolyodott és lassan felém nyúlt. Remegtem. Azt gondoltam, hogy bántani fog, de ő csak megsimogatta a fejem.

- Nem baj, fiam. - szólalt meg mély hangján. Megkönnyebbültem, de szemeit még mindig rajtam tartotta. - Hová sietsz ennyire?

- Haza, uram. Az apukám haragszik, ha későn érkezek meg.

- Mit szólnál, ha egy darabig elkísérnélek? Manapság nagyon veszélyes hely London.

- Igen, tudom. - indultunk el - Van most egy veszélyes ember. Arra tetszik gondolni, ugye? 

- Igen, de rád nem veszélyes. Kisfiúkat nem bánt. - borzolta meg a hajam. Én elnevettem magam, de megsértett, amit mondott.

- Már tizenegy éves múltam, uram. Nem vagyok kicsi. - tiltakoztam, de ő csak elnevette magát - Miért nem bántana engem, az a veszélyes ember? - néztem rá kíváncsian.
- Mi a neved, fiú?

- Jonathan Withmore.

- Tudod, ő csak a rossz embereket bántja. Az a néni, akit megölt rossz ember volt. Ártatlanokat sosem bántana. Netalán te is rossz ember vagy, Jonathan? - nézett rám kérdőn. Én megingattam a fejem. 

- Nem, uram. Apukám mindig, arra tanított, hogy ne legyek rossz ember. 

- Helyes. - mondta elismerően. A földet néztem, mikor a bácsi cipőjén akadt meg a szemem. Valami piros volt rajta. 

-  Maga festő? Én is szeretek festeni, meg rajzolni is. - mosolyogtam rá. Láttam rajta, ahogy elgondolkozik. Nem tudhatta, hogy miért kérdeztem, vagy lehet tolakodásnak vette. - A cipője, uram. - mutattam a lábára. 

- Az nem festék, hanem vér. Orvos vagyok.

- Nahát! - vigyorogtam - Ez csodálatos, uram. Magát az Isten küldte. Tetszik tudni az apukám beteg. Nem vizsgálná meg? 

- Miféle beteg?

- Nem tudom, uram. Nincs pénzünk, arra, hogy orvost hívjunk. Szorgalmas fiú vagyok, tudja? Szívesen dolgozok, segítek magának, ha gondolja. - mondtam izgatottan. Az apukám már régóta nem tud lábra állni, nagyon fáj valamije, de még az anyukám se tudja pontosan az okát. Nagyon aggódok érte, nem szeretném elveszíteni.
- Rendben, Jonathan. Ha belegondolok sok munkám van és szükségem lenne segítőre. Mutasd meg, hogy merre laktok! 
- Ott, uram! - mutattam a házunk irányába. Amikor a bácsi ránézett, láttam a döbbenetet az arcán. Elszégyelltem magam. Tudtam, hogy nagyon csúnya a házunk a többi barátoméhoz képest. A mamám úgy gondolja, hogy mi vagyunk a legszegényebbek az egész világon. De ez biztosan nem igaz. 
- Jól van, fiú. Menjünk! - indult el a bácsi, én pedig mentem utána. Felsétáltunk a régi falépcsőkön, majd kinyitottam az ajtót. Előre engedtem a bácsit, mert így illik. Mikor beléptem láttam, ahogy anya minket néz, de nem szólt semmit.
- Jó estét! Ön bizonyára, Mrs. Withmore. - anya csak bólintott - Orvosként dolgozom. A fiúk hívott el, hogy szemügyre vehessem a férjét. Jonathan úgy véli, hogy beteg. 
Anya kisétált az asztal mögül, odajött hozzám, megfogta a karom, majd a férfire nézett.
- Valóban. Nekünk nincs pénzünk orvosra. Köszönöm, hogy ide fáradt, de mi szegények vagyunk. - hebegte. Magamra emlékeztetett mami, amikor nekimentem a bácsinak. Ő is félne tőle? Nem, anya bátor.
- A fia felajánlotta, hogy segít nekem, amiben tud. Tudja, nekem ez elég lenne. Sok munkám van a ház körül és sajnos kevés az időm.
- Ez igazán nagylelkű. - enyhült meg az anyukám hangja - A férjem jelenleg is pihen. Erre, uram! - indult el a hálószobájuk felé. Én közvetlen mellette mentem, a bácsi pedig utánunk.
- Edward! - szólt anyám, mire apa kinyitotta a szemét és minket nézett - Egy doktor jött téged megvizsgálni.
- Mondtam, hogy erre semmi szükség. - szólalt meg rekedten az apám. A doktor előrébb lépett, majd odasétált az ágyhoz. Apám szótlanul figyelte, ahogyan mi is. Az orvos a homlokára emelte a kezét, majd megfogta a csuklóját. Nagyot sóhajtott. Nem tudtuk mi történik, valamiért apám sem kérdezett rá, pedig ő nem az a hallgatag típus. Kezdtem azt hinni, hogy mindenki fél, ettől a bácsitól, pedig nagyon kedves és nagylelkű. Ezután apa mellkasára tette a kezét, majd ismét nagyot sóhajtott.
- Mr. Withmore, fel tud állni?
- Nem, doktorúr. - válaszolt rekedten, majd erősen köhögni kezdett. Látszott, hogy fáj apának, hogy köhög. Én is szoktam, de nekem nem szokott fájni. 
- Miért? - kérdezett ismét.
- Nagyon gyengének érzem magam. A lábaim... -ismételten köhögni kezdett.
- Kérem asszonyom, hozzon be egy lábas hideg vizet! - mondta, de nem nézett felénk. Zavart, hogy nem tudom mi a baj. Tudni akartam  meggyógyul e apa, vagy nem. Lehet még kicsi vagyok, de tudom, hogy meghalhat valaki, ha beteg. Mikor anya kiment a konyhába, odarohantam apához.
- Uram, mi a baja apámnak? - néztem fel a bácsira, de ő nem nézett rám. Nem is válaszolt. Apa nehezen felém fordította a fejét. 
- Jonathan, ne aggódj! - emelte fel a kezét a takaróról. Megfogtam a kezét, lehajoltam, majd megcsókoltam.Mikor bejött anya a lábassal, kiegyenesedtem és őt néztem. 
- Helyezze, oda! - mutatott az ágy mellé az orvos - Kérem, segítsen belehelyezni a férjét! 
Együtt megfogták apát és ruhástól bele ültették a hideg vízbe. Láttam, hogy apa remegni kezd, majd lehajol az orvos és vizezni kezdi a fejét. 
- Érez valahol még melegséget? 
- Nem, uram.
- Emeljük ki! - segítettek ki mászni apának, majd utasította anyát, hogy hozzon törülközőt és új ruhát. Miután átöltözött apa, vissza lefektették és jól bebugyolálták. 
- A férje nagyon megfázott, asszonyom. Naponta hideg vízben kell lemosdatni és forró italokat kell innia. Nem baj, ha nem eszik, de innia kell! Érti? - kérdezte szigorúan.
- Igen, doktorúr. - válaszolt anya. Olyan volt, mint egy katona, azokban a háborús filmekben.
- Holnap küldök gyógyszert a fiával. Reggelente kellesz egy szemet bevenni. Érti? - törölte meg a kezét.
- Igen, doktorúr. 
- Rendben. - felém fordult - Holnap iskola után felkereslek. 
- Itthon leszek, uram. 
- Hálásak vagyunk magának. -  mondta megkönnyebbülve anya -  Megkérdezhetem a nevét? 
- Hogyne. - mosolyodott el a bácsi - A nevem Jack.

London, 1893.04.05.

London egyik kihalt gyárépülete előtt álltam. Nem értettem, hogy miért itt kellett találkoznunk. Senki sem tudja Hasfelmetsző Jack kilétét, nem gyanakodnak rá. Túl paranoiás, ez az ő baja. Lépteket hallottam egy mellékutca felől, arra fordultam, majd megláttam a lámpák fényében. Lassan egy éve nem láttam már, de nem változott semmit. Ugyanolyan erős és szigorú tartása volt, haján nem látszottak a kor apró jelei, arcvonásai sem változtak. 
- Szervusz, fiú! - ölelt át - Hiányoztál már Jack bácsinak. - nevette el magát, majd elengedett.
- Te is, Jack. Mi a fenéért bujkálsz? Nem tudnak rólad semmit, csak a sötétben tapogatóznak. Tudod, hogy mekkora idióták. 
- Közel vannak a kilétemhez. - fogta meg a homlokát - El kell mennem Angliából. Talán elmegyek Amerikába, vagy mindegy is hova.
- Jack, nem mehetsz el! - emeltem fel a hangom - Hát nem érted? Nem hagyhatod abba! Ennek már én is részese vagyok. 
- Én befejeztem, de te nem fogod. Folytatod, amit elkezdtem. Megbünteted a bűnösöket. Érted, Jonathan? - kérdezte higgadtan.
- Híres lettél, Jack. - hitetlenkedtem - Erre abbahagynád? 
- Abbahagytam. Most te jössz fiú! Büszke szeretnék rád lenni. - fogta meg a vállam - Mennem kell. Indul a vonatom. A cél legyen előtted, ne a veszteségek! - levette a vállamról a kezem, majd megfordult és elindult.
- Jack, várj! Ezt ketten kezdtük el, hallod? - nem figyelt rám, egyre távolabb ment - Ne hagyj magamra! - kiabáltam, de már messze járt. - Nem teheted ezt. -suttogtam. 

Ekkor láttam utoljára Jacket. A rendőrség úgy gondolja, hogy már halott, de igazából még a nevével kapcsolatban is csak találgatásaik vannak. Tehát nem hiszek nekik. Miután Jack elment folytattam, amibe belekezdett, ahogyan kérte. Prostituáltakat gyilkoltam, természetesen nem olyan sebészi pontossággal, mint ő, de bizonyára megdicsért volna. Valamiért mindig számított az ő elismerése. Úgy gondoltam ő, azért öl, mert ezáltal megtisztítja Angliát az, efféle söpredékektől. Nem mondom, hogy nincs igaza, csak azt, hogy nem a prostituáltakkal kell különösebben foglalkozni, hanem egy náluk sokkal-sokkal magasabb réteggel.
Úgy gondolom, hogy a bajok központja nem azok, akik elkövetik, hanem akik miatt megtörténhet.

Írta: Flora R. Grande

2017.03.08.