VII. Bejegyzés

A halál küszöbén

A bejegyzésem nem novella lesz, habár bizonyára a cím, arra utal. Egy régebbi bejegyzésem (2014: Life and Dead) átdolgozott verzióját fogjátok olvasni. 

Figyelem! A bejegyzésben olyan témát feszengetek, ami sok embert nehezen érint. A rosszalló, kioktató véleményeteket írjátok le egy lapra, aztán ajándékozzátok egy olyannak, akit érdekel is.

"Kábulat ez, mi magával ragad bárkit,

Ki mer, ki mer saját testébe vágni.

Egy folyosó ez, két ajtó között

Már egy jobb világ vár az ajtó mögött."

Már mindenkinek megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata. Tehetetlen, kilátástalan helyzetekben, legnagyobb szomorúságunkban, eddig átélt legnagyobb fájdalmunk miatt, megfordul a fejünkben.

Mindenkinek más formában. Valaki "csak" a kezét vágja, de nem tudná még, vagy megölni magát. Az ilyen embereket sosem értettem. Miért jó az, ha a lelki fájdalmat felcserélik testi fájdalommal? Igazából mindegy, hogy mennyire fáj a testi fájdalom, attól a lelki még ott marad. Vagy csak sajnáltatni akarják magukat, mert szerintük nem figyelnek fel rájuk elegen? Nem értem. Valószínűleg nem is fogom megérteni.

Tudom milyen az, amikor az embert pár méter, pár perc választja el az öngyilkosságtól. Igen, tudom milyen. Most el lehet ítélni, hogy egy szánalmas ember vagyok, de akár meg is érthetitek.
Kiskoromtól kezdve mikor megkérdezték, hogy kit szeretek jobban anyát, vagy apát, akkor azt válaszoltam, hogy mindkettőt egyformán. Mára már? Egy éve választanom kellett, mert a szüleim elváltak. Napról-napra felborult minden, én nem láttam semmi előjelét, ez valószínűleg bennük zajlott le. Azzal a kérdéssel álltak elém, hogy megyek, vagy maradok. Mit kellett volna mondanom? Bármelyiküket is választom, valamelyiknek fájdalmat okozok, de választanom kellett. Mentem. Amikkel apa vádolta anyát, azok hazugságnak tűntek.

Egy ideig mindegyiket tagadta az anyukám, majd mindent bevallott. Egy világ tört össze bennem. A barátaim előtt mutattam a boldog lányt, az örök mosolygós lányt, de belül üvöltöttem a fájdalomtól. Olyan helyre költöztünk, ahol sosem szerettem volna lakni. Eleinte örültem neki, utána viszont egyre jobban utáltam. Összevesztem a barátaimmal, egy igaz barátom nem volt, egy teljes éven át. Tíz kilót fogytam az idegesség következtében. Mikor elkezdődött az iskola minden rendbe jött, fogjuk rá. Amikor kezdett felépülni az életem,kibékültem a barátaimmal, megbarátkoztam mostohaapámmal, minden leomlott. Ezekhez még egy szerelmi bánat is hozzákapcsolódott. Ami ma már nem is tűnik szerelmi bánatnak. Azt éreztem mindenki elutasít, mindenki eltaszít, mindenki eldob. Azt éreztem senkinek sem kellek. A rossz hangulatom miatt a szüleimmel, öcsémmel kialakultak az állandó veszekedések. Közölte velem az anyám, hogyha így folytatom költözzek el. Ilyenkor kaptam a legnagyobb téglát az arcomba. #puff
Egy estét végig sírtam, ennyire még sosem fájt semmi. Nem érdekelt, hogy meghall e valaki, mert fájt és kész. Viszont senkit se érdekeltem annyira, hogy odajöjjenek és megkérdezzék, hogy jól vagyok e. A régi életemet akartam, amikor mindent jónak érzékeltem. Hiányzott a tudatlanság.

  Másnap ismét nem tudtam elaludni és kimentem a konyhába a gyógyszeres dobozhoz. Kivettem belőle egy doboz gyógyszert. Nem láttam mi az, mert sötét volt. Bebújtam a takaróm alá. Meleg volt, mégis a hideg rázott. Kipattintottam pár szemet és egyesével bekaptam őket, lefeküdtem az ágyra. Kevésnek találtam, így bevettem még pár szemet, majd megpróbáltam elaludni. Végleg elaludni. Éreztem, hogy forog velem a világ, egyre rosszabbul voltam, de nem érdekelt. Reggel viszont felkeltem és csak enyhe hányinger kerülgetett. A szüleimet továbbra sem érdekeltem. Úgy gondoltam, hogy jobb lett volna, ha reggelre halottan találtak volna meg. Mikor aznap a szobámban voltam és ismét sírtam, anya bejött hozzám, leült mellém és a szemembe nézett. Láttam, ahogy lassan bepirosodik a szeme, majd kigördül egy könnycsepp. Nem bírtam tovább. Mindent elmondtam neki, minden érzelmemet és az öngyilkossági kísérletet is.

Még mindig emlékszem az egyik mondatára, amit akkor mondott: "Sosem tudtam volna feldolgozni, hogy nem vagy."

Ha azt gondoljátok nem szeret titeket senki, akkor gondoljátok át még egyszer! 
Ha meghal egy szerettünk, az fáj. Legtöbbször depresszióba hajt minket. Képzeljétek csak el, hogy egy édesanyának milyen kín lehet, ha meghal a gyermeke! Képzeljétek csak el, hogy minden nap, abban a tudatban fog felkelni, hogy ő a hibás! Képzeljétek csak el, hogy a testvéred magát hibáztatja és minden este, amiatt fog sírni, hogy a testvére miatta halt meg, mert összeveszett vele! Képzeljétek csak el, ahogy a tanárotok bemegy a terembe és közli halott vagy, hány ember fog vajon sírni? Ne merd azt gondolni, hogy egy se! Mert igenis sírnának.
Szeretnek téged és az hogy fáj, azt jelenti te is őket. Vannak hullámvölgyek az életben, de ez nem azt jelenti, hogy fel kell adnunk. Isten nem azért adta az életünk, hogy véget vessünk neki. Azért adta, hogy éljünk és boldogak lehessünk, mert mindenkivel van valami terve. Több ember van a világon, akit az Isten azért teremtett, hogy köze legyen hozzád és te is egy olyan ember vagy, akit Isten azért teremtett, hogy barátja, szerelme, felesége/férje, anyja/apja, nagyapája/nagymamája legyél valakinek. Van miért élned! Ne add fel! 

Jelenleg már végzős vagyok középiskolában, tehát az öngyilkossági kísérletem lassan öt éve volt. Azóta egyszer sem fordult meg újból a fejemben és nem is fog. Ebben biztos vagyok. Tudom, hogy mindig talpra kell állnom, ha nehéz is. Már több, mint két éve együtt vagyok egy olyan fiúval, akit igazán szeretek és ő is viszont. Nagyszerű érzés, amire mindig vágytam. Megbékéltem, azzal a ténnyel, hogy a szüleim külön élnek, sőt már azóta egy féltestvérem is van, akit nagyon szeretek. Nem tagadom, hogy vannak viták. De hol nincsenek? Boldog vagyok és elégedett az életemmel, bár tudom, hogy nincs meg minden, amire vágyok. De nem érdekel, mert, arra kell koncentrálnom, amim van. 

Őszintén gondolok a múltra, a múltamra és sokszor elszomorodok miatta, de nem szabad ezen agyalni. A múlt, már elmúlt. Te tetted, vagy veled tették, de már nem. Nem szabad, hogy ez kisértsen, mint egy szellem. Az előtted lévő dolgokra kell fókuszálni, nem a mögötted lévőkre.

Használjatok ki minden esélyt, legyetek boldogok! Az éhezők viadalából idézve, pedig "sose hagyjon el benneteket a remény"!

 

Megírta és átírta: Flora R. Grande

2014.03.14

2017.02.18