III. Bejegyzés

Dean Burke tragikus élete

"Nem az a fájdalom, amitől könnyes a szem, hanem amit egy életen át hordunk mosolyogva, csendesen." (Goethe)

Dean Burke meglehetősen rossz körülmények között élt. Édesapja évek óta munkanélküli és alkoholista volt, aki feleségét többször is megverte. Sokszor kevés választotta el szegény asszonyt a haláltól, de valamilyen okból kifolyólag sosem jelentette fel. Dean kiskorában sokszor szemtanúja volt ezeknek a veréseknek, de néha őt is megverte apja, mert sírt anyja fájdalma láttán. Mivel kisvárosban éltek szinte mindenki tudta milyen körülmények között élnek, de senkit se érdekelt igazán. Az iskolában viszont a lealacsonyítások ellenére is kitűnő tanuló volt. Mikor egy nap Dean hazament az iskolából a házuk előtt rendőrautók álltak. Elmosolyodott a gondolatra, hogy végre eltűnik az életéből apja és végre békésen élhetnek. Ahogy közelebb ért a házhoz az egyik rendőr odament hozzá.
- Szia. -hajolt le hozzá - Tudod, apukádat el kell vinnünk magunkkal.
- Anya hol van? -nézett körbe, sehol sem látta.
- Sajnálom Dean, de ő meghalt. -fogta meg a rendőr a rémült kisfiú kezét.
- Nem. -sírta el magát.
- Nagyon sajnálom kölyök. -ölelte át - Téged többet nem fog bántani apukád, megígérem.


Dean ezek után árvaházba került, ahol szintén rossz sorsa volt. Mindenki csúfolta alacsonysága és vékony hangja miatt, később pedig már bántották is. Tizenhat éves korában örökbe fogadták, ám ekkor már depressziót diagnosztizáltak nála, valamint pánikbeteg lett. Nevelőszülei nagyon gazdagok voltak, így semmiben sem volt hiánya. Amikor kijárta az iskolát és szakmát szerzett, elköltözött. Nevelőszüleivel tartotta a kapcsolatot, de sosem tudta őket "teljesen szeretni". A pszichológusa szerint ez a depressziója miatt volt.
A munkahelyén megismerkedett egy gyönyörű, életvidám nővel Emilyvel. Úgy érezte ő az, aki boldogságot hozott szomorú életébe. Összeköltöztek és békésen élték mindennapjaikat. Sosem hitte volna, hogy egyszer tényleg ilyen szeretetben lehet majd része. Hálás volt érte. Ám néhány dologról nem tudott Emily. Az árvaházról tudott, de a kiskoráról semmit sem mondott el neki. Mindig annyit válaszolt a múltjával kapcsolatos kérdésekre, hogy nem emlékszik a szüleire, ahogy a kiskorára sem. Ez korántsem volt igaz, szinte minden éjjel róluk álmodott. A pszichológusról is csak annyit tudott, hogy kötelező az árvaház miatt és valójában semmi lelki gondja nincs. Dean nevelőszülei tiszteletben tartották a fiú kérését, hogy ők se áruljanak el semmit.
Ám egy nap a lányt azzal a hírrel hívták fel, hogy szerelmét letartóztatták gyilkossági kísérlet miatt. Emily a rendőrségre sietett, ahol már csak rendőrök jelenlétében beszélhetett párjával.
- Mégis miért tetted ezt, Dean?
- Ne akard megérteni, Emily. -nézte az asztalt a férfi, nem tudott barátnője szemébe nézni.
- Mondd el, kérlek! -fogta meg lebilincselt kezeit.
- Jobbat érdemelsz, mint én. Mindig is hálás leszek neked, hogy boldogságot hoztál az életembe. Köszönöm, Emily!
- Ne búcsúzkodj! -törölte meg szemét.
- Több évre is lecsukhatnak, hát nem érted? -nézett fel rá a férfi - Kérlek, ne sírj! Miattam nem éri meg könnycseppet ejteni. -ingatta meg a fejét - Szeretném, ha nem vennéd fel velem többet a kapcsolatot. -mondta higgadtan.
- Szóval, ennyi? Szeretlek. Kérlek, ne tedd ezt! -szorította meg a lány a kezét.
- Én is szeretlek, Emily. Örökké téged foglak. -gördült ki egy könnycsepp a férfi szeméből - Nagyon sajnálom. -elhúzta a kezét.
- Dean, mindent megteszek, hogy kijuthass innen. -mondta erőteljesen a nő, ám Dean csak rámosolygott.
- Kérem uraim, vigyenek vissza a cellámba! -nézett hátra a férfi. Ekkor elindultak a rendőrök a kis szoba két sarkából, felállították az asztaltól és a cellájába vitték.
Dean ezen a napon látta utoljára Emily Denverst. A pszichológusa Dr. Eva Johnson miatt könnyítettek a büntetésén, ám a börtönben halt meg negyvenhárom évesen agyvérzésben.
Dean halála után Dr. Eva Johnson felkereste Emilyt.
- Nézze hölgyem -tette le a teát az asztalra a doktornő - Mr. Burke azt szerette volna, ha megtudja az igazat.
- Mármint, hogy miért akarta megölni azt a férfit? -húzta össze szemöldökét.
- Nem csak ezzel kapcsolatban. Mr. Burke jóváhagyta, hogy Ön átnézhesse az orvosi véleményeket és a vele kapcsolatos feljegyzéseimet.
A doktornő a táskájába nyújt, előhúzott egy vastag mappát, majd átnyújtotta. Már a mappa címénél megdöbbent "Dean Burke, súlyos depresszió, agorafóbia". Emily csendben, könnyekkel küszködve végig olvasta a papírokat, majd mikor végzett átadta a mappát.
- Szóval a volt szomszédját támadta meg, aki vérszerinti anyját ócsárolta? -nézett a doktornőre.
- Igen. -bólintott Dr. Eva Johnson.
- Miért nem mondott semmit a múltjáról? -kérdezte, mikor kigördült egy könnycsepp a szemén.
- Mr. Burke úgy érezte, ha múltját ismerné csak sajnálná, szánalmasnak tartaná és elhagyná. Az elhagyástól való félelem nála rendkívül erős volt.
- Ez nem igaz. Sosem hagytam volna el. - tenyerébe temette arcát.
- Ön mellett tényleg boldog volt, Mrs. Denvers. Jobbá tette az életét. Nagyon sajnálom, ami történt. -felállva megsimogatta a síró nő vállát és kisétált az ajtón.
Miután a doktornő elment, Emily kocsiba ült és egyenesen Dean sírjához ment.
- Bár teljes életet élhettél volna. -sírta el magát Emily és egy szál rózsát tett sírjára.

Köszönöm, hogy időt szenteltél rövid, kis történetemre!

 Flora R. Grande