I. Bejegyzés

Egy örökké tartó szerelem története

 Meglepően csendes éjszaka volt. Egyedül az én izgatott toporzékolásomat lehetett hallani. Milliónyi gondolat járt a fejemben, végül már azt is elhatároztam, hogy inkább hagyom a fenébe a várakozást és elmegyek. De nem tudtam elmenni, pedig belül tudtam nem jó ötlet itt lennem. Kutyák ugatását hallottam, zakatolt a szívem és a hasam kavarogni kezdett. Tudtam ez azt jelenti a közelben van. Nagyot sóhajtottam, bár az aggodalmam is egyszerűen eltávozott volna a levegővel együtt. Cipők dobbanását hallottam, majd a lámpa fényében megláttam. Itt van. Még a homályban is nagyon jóképű volt. Láttam, hogy rám mosolygott, ami nagyon jól esett, sosem gondoltam volna, hogy egyszer újból nekem fog szólni a mosolya. Visszamosolyogtam, ő pedig lágy hangon köszönt. Álomszerűnek tűnt az egész helyzet, főleg mikor megfogta a kezem. Ő vezetett végig séta közben, éreztem mennyire magabiztos. 

- Tudod -szólalt meg mély hangon, furcsa volt a hosszú csend után - Szeretem a sötétséget.

- Én félek tőle. -mosolyodtam el. 

- Azért félsz, mert rossz a hozzáállásod. A sötétség nem félelmetes, csupán az, ami akkor történik. A sötétség bátorságot ad az embereknek, olyanokhoz, amikhez világosban nem lenne merszük. Van akiknek jó dolgokhoz ad bátorságot, viszont a legtöbb embernek szörnyű tettekhez. Tehát, aki azt hiszi a sötétségtől fél, az valójában csak az emberektől.

Magam elé meredtem, ledöbbentett bölcsessége, de félelmet is indukált bennem.

- Belőled mit hoz ki a sötétség? -kérdeztem óvatosan.

- Nekem is bátorságot ad, mikor milyen tettekhez.

Látta rajtam, hogy még mindig nem értem, így folytatta.

- Most például meg akarlak csókolni. Szerinted ez jó, vagy rossz?

- Azt hiszem, hogy jó. -kirázott a hideg a kijelentésétől.

- Csak hiszed? -nevetett fel.

- Én... -nem hagyta folytatni a mondatom, ajkaival elhallgattatott. 

 

 Már több,mint két éve tartott a kapcsolatunk,mikor Kaleb megkérte a kezem. Csodálatos nap volt. Sétálni mentünk a parkba. Leültünk egy padra és a tavat néztük, mikor pár hattyú szált le a tóra. Kecsesen úsztak a vízen. 

- Tudtad, hogy a hattyúk örökre választanak párt? -fogta meg a kezem és puszit adott rá.

 - Nem tudtam, de ez olyan szép. -néztem a hattyúkat elgondolkodva.

 - Mármint a hattyúk,vagy örökké tartó szerelem?

 - Az örökké tartó szerelem, olyan mesebelinek tűnik.

 - Kettőnknek nem lesz az. -felállt a padról, letérdepelt elém,majd kinyitott egy kis dobozt, amiben egy gyűrű hevert.

 - Angelin, hozzám jössz feleségül? -kérdezte mosolyogva.

 - Hozzád. - megtelt a szemem öröm könnyekkel - Igen, hozzád. 

 Ugrottam az ölébe, szorosan átöleltem és felhúzta a gyűrűt az ujjamra.

  

Az esküvőnk egy amerikai kastély parkjában, valamint a hozzátartozó reformkori templomban volt. Nagyon sok nő fél emiatt a nap miatt. De én nem féltem. Tudtam, hogy vele akarom leélni az életem. Boldogan vonultam ki apával az oldalamon az oltárhoz, ahol már várt Kaleb. A szertartást hosszúnak véltem, alig vártam már, hogy megcsókolhassam. Maga a mulatozás meglepően hamar elment. Végigtáncoltuk az éjszakát, majd mikor arra került sor, akkor kivittek minket a repülőtérre,hogy kezdetét vegye a nászút. Az Olaszországba tartó repülőn végig egymás kezét fogtuk. Emlékszem, féltem az utazástól, de Ő a fülemhez hajolt:

 - Ha le is zuhannánk szépségem, akkor boldogan halunk meg gyűrűvel az ujjunkon és egymás karjaiban.

 - Szeretlek! -csókoltam meg.

 Az esküvőre rá pár hónapra kisbabát szerettünk volna. Az első próbálkozásunkra sikerült. Minden kivizsgálásra együtt mentünk, mindig mellettem volt. Emlékszem, mikor Kaleb először meghallotta a baba szívhangját sírni kezdett és megpuszilta a homlokom. Mikor megtudtuk, hogy kislány lesz elmentünk bevásárolni bútorokat,ruhákat,játékokat. Imádtunk a babával foglalkozni. Lassan a nevét is kitaláltuk, habár sokat veszekedtünk rajta. Lydia. Mikor elfolyt a magzatvizem, Kaleb vitt be a kórházba, ott is végig mellettem volt. Féltem a szüléstől, a fájdalomtól, de nyugtatott a jelenléte. Alig vártam már, hogy meghalljam síró hangját, de Lydia nem sírt fel. Halva született. Mai napig nem tudják az orvosok miért történt. Nem tudtuk feldolgozni, ezért elköltöztünk. Féltünk az új gyerekvállalástól, ezért soha nem is lett gyermekünk.

Tudtam,hogy amíg én még erőm teljében vagyok, addig Ő egyre gyengébb. Gondoltam, hogy őt jobban lesújtja majd az öregkor, a sok-sok évnyi fizikai munka után. De magam sem hittem volna, hogy ennyire. Arca egyre ráncosabb, megviseltebb volt,egyre csontosabb és a bőre szárazabb. Láttam, hogy egyre nehezebben kel ki az ágyból, hogy fájdalmat okoz neki, de ő tagadta. Mindig erősnek akarta láttatni magát. Hinni akartam neki, hogy nincs semmi baj. Aztán egy nap, mikor hazaértem a boltból, a nappali padlóján feküdt. A szatyrokat kiejtettem a kezemből, szemeim megteltek könnyel,majd hozzáfutottam. Sosem akartam így látni, habár bizonyára senki sem szeretné így látni élete szerelmét. Reménykedtem benne, hogy én fogok előbb meghalni és nem kell túlélnem ekkora kínt. Sírva mellhasára borultam. Arra a mellhasra, ami egykor meleg volt és vigasztalt szíve dobbanása.

 

 

 Már lassan 80 éve élek és úgy érzem közel sem olyan rossz még az egészségi állapotom, hogy a mennybe kerüljek. Már több, mint 10 éve halott. Fájdalmas a nélküle töltött idő, ezért elhihetitek, mennyire várom halálom idejét. Lehetetlen nélküle élni, bármit is csinálok a gondolataimban van és minden éjszaka hiányától sírok. Mióta elment, azóta cigarettázok, alkoholt iszok, sőt erőteljes fizikai munkát végzem. Mondanom sem kell ezeket nem a hosszú életért teszem.

 

 

Ma lennénk 70 éve házasok Kalebbel. Romantikusnak találom, hogy pont ma fekszek halálos ágyamon és, hogy pont ma leszünk végre újra együtt.

 - Mrs. Lawrence, nincs hozzátartózója, akit látni szeretne? -kérdezte egy fiatal szőke hajú ápoló tanuló lány az ágyam mellett. Milyen fiatal még, egykori önmagamra emlékeztetett.

 - De van gyermekem, de nem ezen a világon. -mosolyodtam el.

 - Nem tudnék felhívni senkit asszonyom? - kérdezte ismét.

 - Már túléltem minden szerettemet. 

 - Ne haragudjon, hogy megkérdem, de hanyadik évében jár? - leült mellém egy székre, majd óvatosan egy vizes ruhát rakott a homlokomra. 

- Már 102 éves vagyok. 

- Hű -mosolyodott el.

 - Nem olyan jó ez, csillagom. -mondtam keserűen - Minden szerettemet eltemettem és a sok fájdalom... - köhögtem fel, éreztem a levegő hiányát. Fuldoklani kezdtem. 

- Doktor, jöjjön! Jöjjön kérem, gyorsan! -suttogásnak tűnt a hangja.

 - Lányom... -suttogtam felé halkan, fájdalmas volt minden kiejtett szó - A szerelem nem bolondság. A legszebb dolog a világon. 

 - Doktor! -hallatszott fel ismét a hangja.

 Sötét alakokat láttam mozdulni az ajtóban, majd súlyosan csukódtak le szemeim. Tehát, ilyen a halál. Aztán ismét fényt láttam és egy alakot. Az alak egyre közelebb jött hozzám, világosodni kezdett arca, majd megpillantottam Őt.

 - Kaleb. -boldogság töltött el. Ott állt előttem, nem a legyengült és megöregedett, hanem a fiatal, akibe beleszerettem.

 - Minket a halál sem választ el. -nyújtott felém a kezét.

 

 

Köszönöm, hogy időt szenteltél, rövid kis történetemre!

Flora R. Grande